Arról, hogy miért nincs elég jó magyar dal

Zenei rádióállomásnál tevékenykedve bizonyára rendszeresen harcolnod kell a magyar kvóta teljesítésének „nehézségeivel”. Az előző, a nagy nyelvek elsajátításának fontosságáról szóló írásom után, most megkísérlem ennek folyományaként bemutatni a tulajdonképpen nem is létező magyar zeneipar főbb problémáit. Azért döntöttem így, mert a két téma között meglepő módon van összefüggés. A magyar (lakossági!) popzene gondjairól pedig pontosan tudod, hogy ezek mekkora problémát jelentenek a számodra is.

Kezdésként visszautalnék az előző szövegemből arra, hogy mennyire nem része a magyar médiavilág az Európai Uniónak. Ha a filmeket, a sorozatokat és sok egyebeket nem is vesszük figyelembe, mert csak a zenére fókuszálunk, akkor is egy Mont Blanc méretű probléma előtt álunk. Nehezen várható el bármiféle európaiság és közösségi érzés úgy, ha a magyarok nem ismerik az aktuális olasz, francia, spanyol, görög, horvát, lengyel, ne adj’ Isten román slágereket. Ha kizárólag az amerikai és brit (tehát nem kontinentális európai) popzenék veszik körül az embert, akkor a zene terén sem lesznek összeurópai közös élmények, amelyek aztán közös identitást adhatnának. Ha ugyanarra bulizik egy belga, egy francia, egy spanyol és egy olasz fiatal is, akkor 20 év múlva ugyanarra a dalra fognak nosztalgiázni mindannyian. Leszámítva a magyart, aki mellett úgy ment el 20 év, hogy még a saját előadóitól is csak amerikai, brit és svéd gyártmányú angol nyelvű zene másolatait hallotta. (Ha jóindulatúak vagyunk, akkor vegyük úgy, hogy ezekből merített ihletet a magyar táncdalénekes. A folyamatok alapján látható, hogy jó szórakozási lehetőséget rejt magában a jövő, ezért érdemes lesz megfigyelni, miként ügyetlenkednek a karibi és latin-amerikai zenék Egyesült Államokbeli térnyerése óta azon magyar eladók, akik megtalálták maguknak a kolumbiai Malumát, a puerto ricoi Luis Fonsit, vagy a mexikói származású amerikai Becky G-t. Mivel a spanyolajkú lakosság szép lassan igazán dominánssá lett az USA-ban, így elkerülhetetlen, hogy néhány éven belül többen is megpróbálják nagyon komolyan előadni a latinzenei rappert és dívát Budapestről, netán Vas vagy Békés megyéből, mindenféle valós zenei-kulturális háttértudás és tapasztalat nélkül. Nagyon vicces időszak előtt állunk!)

A rendszerváltás óta eltelt három évtized során előbb a német, aztán a svéd gyártmányú amerikai, majd a brit zenének volt a legnagyobb hatása a magyar értelmiség véleményformáló részére. Nem sírom én vissza a Mr. President, DJ Bobo és a Vengaboys világát (akkor sem, ha az Ibizáról szóló dal éppen reneszánszát éli), de az idő elég jól megmutatta, hogy az azóta eltelt évek után az emberek éppen azokra a dalokra akarnak nosztalgiázni, amiket a legjobban utáltak a médiaipari és zeneipari döntéshozók. Hiába igyekeztek írtani tűzzel-vassal, az egyszerű, de okos, fogós, ötletesen primitív és dallamos slágerek kiállják még ezt is. Ahogyan Náksi Attila is elmondta az Indexnek, a Coco Jambootól ma olyan szinten visítanak egy buliban, mintha az életük függene tőle. Az én emlékeimben a 90-es évek végén és a 2000-es évek elején, sokan kifejezetten népnevelési célzattal próbálták meg súlyozni a „gagyik” térnyerését, aztán mára látjuk, hogy mi sikerült ebből. A néppel szemben zenét szerkeszteni nem szabad, akkor se, ha az ismerőseid, az üzletfeleid, a rokonaid és mindenki más szid egy dalt, ami betesztel. Ezeknek az embereknek a jelentős része ugyanúgy elmegy a buliba a sokat szidott dalt kántálni, mint a többiek. Azért van így, mert ahogyan a Facebookon és az Instán is sokan a fejükben meglévő tapasztalatok alapján igyekeznek minél jobban megfelelni a társadalmi elvárásoknak, neked is simán és szemrebbenés nélkül hulladéknak neveznek bármit, ami titkon tetszik nekik. (Előfordul az is, hogy az illető még saját maga előtt is letagadja, ha tetszik neki valami, amiről úgy véli, hogy a környezetében ciki.) Ha ez a jelenség nem létezne, már évtizedek óta sikeres zenei kereskedelmi rádió működne Magyarországon a presszó rock és mulatós zene kedvelőinek kiszolgálására, ám azok a szakik, akik képesek lennének sikeres rádiót üzemeltetni, nem akarnak pironkodni az ismerősök előtt és hülyén éreznék magukat egy üzleti tárgyaláson. De csak addig, amíg akkora elérésük nem lesz, hogy már senkit nem érdekel, milyen zenei stílust választottak maguknak.

Részben hasonló a helyzet a magyar felnőtt popzenével is. Éveken át készítettem olyan beszélgetős műsorokat, amelyekben a magyar zeneipar különböző szereplői mondták el, hogy szerintük mi nem elég jó ahhoz, hogy Románia, Moldova, Ukrajna, Oroszország, Törökország vagy éppen Albánia után Magyarországnak is legyen egy, legalább Európában sikeres zenei előadója. Még a megboldogult Juventus Rádióban kezdtem ezt, tehát ez nem most volt, ennek ellenére egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányan mondtak valami olyasmit: „Mi vagyunk a hibásak, mert elsősorban magunknak csináljuk a zenét, csak aztán a közönségnek.”

Képzeld el, hogy egy dallamos felnőtt popot játszó rádióba kell a kvótáknak megfelelően új magyar dalokat válogatnod. Írd meg kommentként bátran, hogy kit tennél a francia Clara Luciani, az olasz Alessandra Amoroso, a román Mihail, az albán Butrint Imeri, a spanyol Alvaro Soler, a szlovák Mária Čírová vagy a török Hadise mellé? És ha a pénzre kezdenek hivatkozni a kedves magyar előadók, akkor nyugodtan hagyjuk csak a listában az albán, a román, a török és a szlovák versenyzőket. Albánia különösen szegény ország, mégis albán útlevele van Dua Lipának, Bebe Rexhának, Rita Orasnak és Era Istrefinek is. Ahogyan utóbbi Koszovóban, Dua Lipa pedig Londonban született, én sem ragaszkodnék ahhoz, hogy az első európai mércével ismert magyar előadó magyarországi születési hellyel rendelkezzen. Untig elég, ha ő is Londonba születik és két Grammy-díjat hoz Magyarországnak. Vagy akárcsak egyet.

A helyzet úgy áll, hogy miként a rádiózás világában, úgy a magyar könnyűzenében is a gyors pénzkeresés a fontos. Egy kis támogatás innen, egy kis szponzorpénz onnan, pizza- és energiaitalreklámok az Instától a klipig, aztán ennek a pénznek a nagyrésze nem a klipbe és a zenébe kerül befektetésre, hanem autóvá, okostelefonná, meg nyaralássá lesz. (Bár ezeket magam nehezen tudnám befektetésként értékelni.)

Az a néhány kivételes magyar előadó, aki levált erről a haknivilágról és üzleti befektetésként tekint a ténylegesen vállalkozásként működő zenei karrierjére, többségében kirobbanthatatlan a magyar rádiós játszási listákról. Ám csak Wellhelloval, Ákossal vagy éppen Caramellel nem tudsz megfelelni a kvótáknak, a YouTube hálószoba-előadóival viszont nem vagy beljebb. Azonban azok, akik sok-sok millió megtekintést érnek el a YouTube-on már nincsenek rászorulva a rádiós játszásodra, ők tök jól elvannak azzal, ha Felsőszekrenyben vagy Mákonyházán a Pendelyfesztiválon lépnek fel Tömör bohóc és valami mindenhonnan kiközösített stand-upos között. Azért van így, mert ebből megcsinálnak egy nap hármat és annyit keresnek egy ideig, mint amit te a rádióddal még tulajdonosként sem tudnál. Ezután viszont nincs szintlépés, ők már jól élnek, mégpedig „abból, amit szeretnek”, akkor is, ha százezer forintból forgatnak klipet és kínai Gucciban járnak-kelnek. Ezt az állapotot igyekeznek a továbbiakban fenntartani és nem reszkírozzák meg, hogy dubai nyaralás helyett saját produkciós irodát gründoljanak, akár többed magukkal.

Ez a jelenség rádiósként a te veszted. Amikor új magyar dalokat válogatsz, akkor bizonyára te is ott ülsz a YouTube előtt és próbálsz találni valamit, amit sokan néztek / hallgattak meg, nincs benne káromkodás, szól is valahogy és nem csupán hangos, esetleg dallama is van és még a dalszövege sem arról szól, hogy mekkora gettó a Kossuth Lajos utca.

Természetesen sokan igazságtalanul maradnak ki a rádiós játszásokból. Ilyen például Majka, akiről én sem értem, hogy a legnépszerűbb dalai miként maradnak ki olyan rádiókból, ahol az övéinél sokkal megosztóbb új zenék mennek – a magyar viszonyokat ismerve – mindenféle teszt nélkül. Ám rajta kívül nem is tudnék hirtelen mást mondani, aki gyakran készít valódi slágereket úgy, hogy aztán azok nem jelennek meg adásban.

Ellenben lett egy csomó „énekesnőnk” és „énekesünk”, aki mindig üvölt, mindig nyűglődik, akinek mindig fáj, mert a tehetségkutató után is arra törekedik, hogy a hangjával villogjon, ahelyett, hogy alázatot tanúsítana és szórakoztatna azzal a képességével, amit még csak nem is fejleszt tovább. Olyanok ők, mintha egy tehetséges focista nem a gólra törekedne, hanem a kezdőkörben trükközne a labdával. Aztán elvárná, hogy nézzék és még meg is fizessék.

Mivel nincsenek olyan befektetők, akik a magyar zeneiparba tennének bele szabad szemmel is jó látható összegeket úgy, hogy aztán ki is kényszerítsék a hasznot belőle, rádiós zenei szerkesztőként ólomsúlyként nehezedik a lábadra a magyar zenei kvóta. Marad hát a törvényeket betartó, de azokat kiismerő trükközés a magyar zenék eldugásával, az újrakiadások meg az újrakevert és maszterelt dalok játszásával, plusz a remény egy olyan időszakra, amikor vagy több ember tekint üzleti vállalkozásként (önmegvalósítás helyett) a magyar könnyűzenére, vagy megváltozik a jogi környezet.

Kiemelt kép forrása: Pixabay